"Gedő Ilka tizenegy éves korától rajzolt - először a gyermek számára izgalmas forma-szín élményeket, különös tájakat nyújtó évi rendszeres nyaralások idején a Duna partján lévő Kisorosziban, Nagymaroson és Szentendrén, majd pesti lakásukban is. Gyerekkori rajzait már eleven fantázia, kitűnő szín- és formaérzék jellemzi. (...) Három művészt említ meg, akik a harmincas-negyvenes évek fordulóján rövidebb-hosszabb ideig tanították alakrajzra, festőtechnikára, anyagismeretre. Mindhárom művész zsidó származású, és a II. világháborúban pusztul el később. A legidősebb, legtekintélyesebb közülük Erdei Viktor, aki családi kapcsolat révén évekig foglalkozik vele. Erdei Viktor (1879-1944) szecessziós-naturalista-impresszionista festő és grafikus. Ma kevesen emlékeznek rá, pedig a századelőn a legjelentősebb magyar műkritikus, Fülep Lajos írt nagy tisztelettel róla. (...) Gedő Ilka másik mestere, Gallé Tibor (1896-1944) rézkarcairól és linómetszeteiről híres grafikus, aki 1935-ben a műtermében nyitott Budapesten iskolát. (...) Örkényi Strasser István (1911-1944) szobrász volt, iskolája és kiállítása az OMIKE-hez (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) kötötte. (...) Tőle a plasztikus formaadás keménységét és tömegérzékeltetését tanulhatta meg Gedő Ilka. Gedő Ilka tanulmányai közben gyorsan érő művész volt. Talán ezért nem ajánlja neki a főiskolai tanulmányokat az egykor, a magyar avantgárd első nemzedékéhez tartozó Berény Róbert és Diener Dénes Rezső. A fiatal lány rajzaiban olyan merész >kézírás< jelei mutatkoznak, amelyekhez nem illőnek tűnik az akadémia klasszikus egyensúlyokba rendezett természetábrázolása." (Szabó Júlia: Gedő Ilka művészi munkássága. In: Gedő Ilka művészete 1997, 32-33. o.)
"1944-ben Gedő Ilka a pesti gettóban él, és rajzol. Főleg ceruzával dolgozik. Megörökíti a nagy szemű, merengő sovány kislány unokatestvérét, egy szemüvege mögött mereven figyelő kisfiút, a roskatag öregeket és az elkeseredett asszonyokat, anyákat. Ezek az egyszerű vonalas rajzok, amelyek közül némelyiken szobrászi modellálásra emlékeztető plaszticitás is megfigyelhető, Gedő Ilka oeuvre-jének első mestermunkái. Történeti jelentőségük valósághűségükben van. Kis méreteik ellenére hasonló súlyú munkák a II. világháború korából, mint Henry Moore légitámadás-rajzai." (Szabó Júlia: Gedő Ilka művészi munkássága. In: Gedő Ilka művészete 1997, 35. o.)
"A <Gedő Ilka modell> többnyire ölbe tett kézzel ül, olykor fejét félrehajtja, máskor asztalra könyököl. Van, amikor csak a feje és ruhátlan nyaka, válla jelenik meg a rajzon, van, amikor könnyű kendőt csomóz az álla alá, mint a munkás- és parasztasszonyok. Ismerjük azonban különös kalapos önarcképeit is, ezekben titokzatos és elegáns, mint a polgári nagyregények csodálatra, titkos szerelemre méltó hősnői.(...) Az önarckép-sorozatban a befelé forduló koncentráló és az ismétlés aszketikus magatartása páratlan, az európai rajzművészetben Giacometti önarcképsorozatához mérhető. Másik rokona talán a színes kusza vonalakkal nagylélegzetű portrékat, önarcképeket festő Antonin Artaud, aki nyíltan vallotta, hogy az emberarcot nem lehet jelformákkal tenni a művészi közlés tárgyává, hanem reggeltől estig rajzolni kell, kétszázezer álom állapotában, mert az emberi arc az Én teste, a testben, a mindenkit elérő halál barlangjában az élet ereje. Gedő Ilka nem ismerte Artaud ugyancsak 1947-ben megfogalmazott elképzeléseit, de hasonló konok figyelemmel, minden mást elfeledő koncentrációval rajzolta-festette kisebb és nagyobb méretű papírlapokra önarcképeit. Ezek az alkotások főművei, amelyeket azonban készülésük idején a családon és néhány baráton kívül senki sem látott." (Szabó Júlia: Gedő Ilka művészi munkássága. In: Gedő Ilka művészete 1997, 36-37. o.)
"A sorozat ürügye több mint hétköznapi - banális. Egy keskeny, állandóan szem előtt lévő asztal. És mivel állandóan szem előtt van, fokozatosan kibontakozik belőle a látvány mindennapos csodája és metamorfózisa. Az asztalon lévő tárgyak, a ráeső fény, saját árnyéka - ezernyi apró módosítást hajtanak végre rajta. Mindenki tapasztalta már a képzelet legközismertebb játékát: ha kitartóan nézzük a falakon látható repedéseket, rajzolataikba hamarosan formákat vetítünk, a szobát különféle alakzatokkal népesítjük be. (...) A képzelet játékából itt az alkotás motívuma lett - a tartalom legkoncentráltabb formája (Max Raphael). A vonal ezeken a lapokon sohasem körvonal, lehatárolás, hanem mindig tovább mozdul, számtalan irányba szalad, s amint elindul, titkos energiákat szabadít fel - mintha nyári napfény karcolta volna játékos nyomait a papírlapokra." (Mészáros F. István: Hold-maszkok, tündöklő háromszögek. In: Gedő Ilka művészete 1997, 68. o.)
"Visszatérek a rajzokhoz, melyekről szólva igaza van Szabó Júliának, ha Giacomettiéhez hasonlítja őket. Bármelyik nagy rajzgyűjtemény a világon örömmel fogadhatná őket. Gyötrelmesek, sejtelmesek - csak sejtetik a fiziognómiát, s nyilván azért, mert az önállósuló vonalrendszerek ezerszer fontosabbá válnak az Önarcképeken; sokkal jobban követik az érzelmeket, mintha az arckifejezésen keresztüli psziché-ábrázolás szolgálatába szegődtek volna. Valószínűleg ezekből az önállósuló vonalkötegekből és fonatokból fejlődtek ki a későbbi festmények hálózatai. A legcsodálatosabbak azonban az asztal-rajzok. Ezekre emlékszem vissza 1964-ből, és Szabó Juli helyében belőlük sokkal többet tettem ki volna (állítólag még jó néhány van belőlük). Gyönyörűek, hajszálfinomak, esetlenek, görcsösek, gyötrelmesek, szánalmasak, rettegők, tárgyban kezdődnek és vonalban halnak el, lapjuk súlyos és mégis lebegnek a térben. (Bocsásson meg a banalitásért: olyan szánalmasan és sebezhetően és érzékenyen, mint, >ahogy az emberek lebegnek a létben<)." (Beke László 1980. augusztus 11-i levele, amely a művész hagyatékában található meg, s amelyet a művészettörténész a székesfehérvári kiállítás kapcsán írt Gedő Ilkának)
"Gedő Ilkát a környezetében élő tárgyak "személyisége" mindig is foglalkoztatta. Szerette később is század eleji formákat őrző, a szecesszió örökségét felmutató, kicsit rozzant bútorait, de tudomásom szerint csak ebből a két törékeny, s mégis biztos konstrukcióval megalkotott, egymásba tolható asztalból varázsolt elő egy különös titok-rajz sorozatot, amelyen zenei variációkhoz hasonlítható rajzi variációk sokaságában válik személlyé a tárgy, s valahol a láthatatlan háttérben az, ami a tárgyhoz korábban tartozhatott. A néhány évtizeddel korábbi ízlés nyomait magán viselő bútor - a művészre hagyományozott múlt, a múltból kapott ajándék. A századforduló vonal-szimbolizmusának üzenete, melyet Gedő Ilkának rajzi mesterei, Erdei Viktor, Gallé Tibor művei és tanításai is közvetíthettek. Az üzenetet a művész megértette és válaszolt, ezek a nagyméretű, egy-egy tárgy életét bemutatórajzok hasonló jelentőségűek a magyar és az európai művészet történetében, mint a századforduló nagy rajzolóinak alkotásai." (Szabó Júlia: Kiállítás megnyitó, 2001. október 5. Fővárosi Képtár)
"A Margit-körúton található Ganz-gyár egyik üzemében elektromos gépek elemeit gyártották, míg a másikban gépek és megmunkáló szerszámok fém alkatrészeit. Az 1940-es évek végén a Ganz-gyár egyik liberális felfogású mérnöke szervezésében oktatási programokat szerveztek. A rajzolni szándékozó Gedő Ilkát szívesen fogadták a gyárban, jóllehet alkotásai távol álltak a munkás akkoriban hivatalosan propagált képétől. Gedő Ilka naplóiban megemlíti a berlini építész, Bruno Taut fantáziarajzait, továbbá az olasz futurista, Gino Severini munkáit. Ezek a hivatkozások jól tanúsítják, milyen széles érdeklődési körrel rendelkezett a művész egy olyan időszakban, amikor Nyugatról kevés információ jutott át Magyarországra. A rajzok felidézik Alberto Giacometti munkáit, de mindez pusztán különös véletlen, hisz Gedő Ilka csak a 1960-as évek közepétől láthatta Giacometti munkáit." (Ilka Gedő [1921-1985] Drawings and Pastels [November 21st-December 29th, 1995] [An Exhibition Organized in Cooperation with Janos Gat Gallery). Catalog by Elisabeth Kashey (Shepherd Gallery 21 East 84th Street, New York, N.Y. 10028] [kiállításkatalógus]
|